03-02-2015, 20:01
Witam!
Bardzo, ale to bardzo prosiłbym o przetłumaczenie tych kilku wierszy.
Z góry bardzo dziękuję.
Nekem azt mondták az élet egy csoda
Hideg színű zord november,
Mikor Sorsom imigyen baktatott,
Talán ott a gond, mert ugyanis,
Szívem csak mosolygó tetszhalott.
Visszatérek mégis,
Kinek kilenc oldalon taglaltam tincseit,
Ahhoz ki korhelységre űzött,
Simítom, kitépem fürtjeit...
Hogy nyugodni nem hagysz te se...!
De kísért még lidércek száz hada,
Hová ringattam magam....?
Mert egyszer csodának láttalak.
És már más szelek fújnak,
Nyugaton szendereg a Nap,
Mindig Nyugaton, tanulj tőlem...!
Novemberben még csodának láttalak.
Hagyjatok engem hagyjatok,
Mohó bestiák, száraz kórságok,
Lennék csak öreg, lennék halott....
Lelkemre fektessetek márványlapot.
Lelkemre fektessetek fekete márványlapot.
Engem -kérlek- többé ne bántsatok.
Baktat a Sors,
Csak egy bűnös ember vagyok.
De az Isten...Az már nem ad új szívet,
Körmöm holdjába teszem majd a kincseimet.
S majd ha egyszer örökre nem bánthattok már,
Én elindulok messze a fénynek,
Hideg színű zord november lesz,
A béke örök mezejének,
Hol nem lesz más, csak ragyogás,
Hol könny nem érhet soha,
S mégis....
Nekem azt mondták, az élet egy csoda.
A Mindenem
Benne vagy az asztal szélén felejtett bon-bonban,
Ahonnan pár szem
mindig hiányzik,
Benne a májusi eső
Szelíd zuhatagában,
Melyben lelkem meztelenné ázik.
Benne a meggyfa levelei
Közt utat törő fénybe,
Benne a borosüvegek
Minden égő cseppjébe,
Lelkem,
Lelkem ódivatú pincéjébe,
Somolygó penész,
Szenvedő versek,kopott rímképletébe.
Mikor szemed sugara
Ragyogó kalitkát fon körém,
Te lebegsz előttem,ha
Pihegek Apollón ölén,
Kövér macskák hízott dorombolásában,
A tikkadt forróság tombolásában,
S egy jégkocka lassú halálában.
Ott vagy egy szerelmes minden álmában,
Egy csöves mosolytalan arcában,
Minden nyafogó,szerelmes számban...!
Befeketült lelkem
Kínos,síri csendjében,
Minden kihányt fájdalomban,
Mirigyekben és vérben,
A tömegnyomor nélküled is,
Csak vak pusztaság,
Hazamenni,hogy nem vársz rám...?
Fájó ostobaság.
Ott vagy,a színtelen,vak
világ rohanó sugárútján,
Lekapart épületek
Csupasz homlokzatán,
Beletemettelek az élet,
Minden rezgésébe,
Fék csikorgásba, kevéske aprópénzbe...,
Belefoglaltalak imákba,
Egy láthatatlan,bús szivárványba.
Mert ott vagy bent nekem,
Hol a világ óriás,örök forgása,
Mint hiányzó szívverés
Lelkemnek szent,gyönyörű morajlása.
Csak a szerelem /Avagy, hová lett Kiss Dominika?/
Tollamból már csak
Nyákos, sóhajgó szó tör elő,
Lelkem is antik kupleráj már,
Keserű vattacukor-mező.
A szívem csordultig telt mézzel.
Mi félidegen talpakra ragadt rá,
Könnyed rumbát lejtett néhol,
Volt, hogy fény-perceken át.
Kiköpködött érzések...
S valahogy, mindig beléjük sétáltam,
Enyémnek véltem azt is,
Mit kifacsart, kitekert szívekben találtam.
S most szilánkokat könnyezek.
Hullanak a régmúlt cetli-darabok,
Utóíze minden hitnek, elvnek,
Dühöngő kis vasfű-rabok....
Nejlon zacskót húztam a lelkemre,
Kivetett testvérként botorkáltam az utcán!
Csoki helyett napfényen éltem,
Csókokra festettem a szám.
Megöltem a Poétát magamba....
Helyén nyöszörgő bohóc ugrál,
Kereszten feszül szemem régi csillogása,
Jaj, mind oda van már...
Kirabolt hajléktalan vagyok, mit tagadjam....
Szegycsontomon dobol az élet,
Koldulni járok a szép szavakért,
S ölelésért az utca-szélre.
Utam volt.
S lelkem eladtam Aphrodité fehér combjáért,
ÉS a Múzsák....Ó, a Múzsák...!
Éltető, nektarin-csókjáért.
Elvetted tőlem...
Miért érdemes volt levegőt vennem,
Más karokba űztél tudatlan,
Hiszen nem tudtál....Nem akartál követni engem.
S most itt vagyunk.
De a kerék mindig forog.
Meghalni, egy csöppet minden nap.
Tényleg....Nem olyan nagy dolog.
Tejüveg-vers
A rózsaszín köd még
Az ágy fölött lebeg,
Ronggyá tépett álmok hevernek
az asztal alatt,
Mint könnyes, elvénült
Öreg szemek,
És tengernyi, elsüllyedt
papír hajó-hadak.
Eltaposott cipők
Talpába rejtve,
Hegedűk folyton
Elpattanó húrjaiba,
Egy cipős dobozba
Zárva, elfelejtve,
Egy október rekviem
Néma szólamiban.
Ott maradok a munkás kezek
Széttördelt vonalában,
Fehér lepedőbe csavart
Vánszorgó lelkeknek,
A szerelem-illatú,
Pelyhedző nyárban,
Az összes megtört,
Együgyű embernek.
A Tompa-ürességben,
Virágözön fakad,
Minden nap csak
Úrvasárnap
S az élet lerágott csont
marad,
Olcsó játék földi kutyáknak.
Szeeereeetleeek.....
Bűnön vett szó, had egyem,
Hazug a hangfoszlány,
De az én kenyerem,
Fojts mérgedbe fulladásig,
Fojts, ki voltam neked úgyse
számít...!
Jönnek szép napok,
Mikor üveg-szemem megtöri a fényt,
A kifliről lepereg a só,,
Megvajúdtam a Reményt.
Nem lesz többé ködszínű az öröm,
A sziklák lelibbennek,
És szívemet meleg tejbe ölöm.
Fehér falú ház
Fuldokoltunk
egymás leheletébe,
S láttam amint
a reggeli fény
a búzatáblába tépett,
Felsikolt a tájban
egy fehér falú ház,
Bennem nincs már több eső,
Csak néma aszály.
Csak az aszály.
Kiloptad szívem felhőit,
S lépteddel törted
be a ház ablakát,
Szürkére sirattam a
ház fehér falát.
Szürkére sirattam a falát.
S ha még lógtak bennem
torz kis rím-darabok,
Se baj, majd egyszer
Mindent kikaparok.
Egyszer mindent kikaparok.
De már nem fáj
Ha ha szilánkjaidra lépsz,
S az szívembe mélyed,
A ház fehér falába
Zúztalak téged.
Fehér falába zúztalak téged.
Bennem sejtekké ég az emlék,
Még ha fuldoklom is!
Csókolom ismét sorsom
rideg nyakát,
És feketére siratom
a ház fehér falát.
Feketére siratom a falát.
Az őrült nő teázik
S való, - suttogja
- mégiscsak meghalni volna jó,
Ha orrhegyünkről napfény csepeg is,
S fogaink közé ragad,
Egy-egy keserű cukordarab,
Nyelvünket elvágta a kicsorbult csésze,
Új ruha kell a léleknek,
De kinek van arra pénze...?
Holt utópiák áznak bennem is,
Attól lett szívem ily vörös,
Nem egyszerű helyre ültem az asztalnál,
Mert terítőm tépett. Tányérom törött.
S én aki abból a Jóból, valahogy
Mindig túl kicsit... Túl keveset kaptam.
Zongoráztak szívbillentyűimen is.
Mert azt s hagytam.
S az asztalnál jobbon ült a Büszkeség,
Balomon fetrengett Sorsom,
Közöttük kellett nekem folyton, folyton
Fuldokolnom.
Asztalon táncolva tettem esküt az egyiknek,
Míg a másikra mosolyogtam,
Megittam a Szerencse borát,
Aztán a végnek csókot dobtam.
De akinek kellett, sose ült le közénk,
Árván ringatóztam a Bizonytalanság ölén.
Majd az Unalom simogatott,
A Sors cigarettára gyújtott.
S mindegyik engem nézett.
Ne. Hagyjatok.
Unom az egészet.
Fűzzétek ki szívemet a fogságból,
Ébresszétek az Életet álmából,
Kaparjátok le az asztalra ragadt szavakat,
Hadd érezzem újra szabadnak magamat...!
Szívem fölé a Remény hajoljon, keblemre az Öröm.
Csak a Boldogságot ne adjátok nekem.
Minek...Úgyis összetöröm.
Utolszor
Meg-meg rezdülnek bennem néha
esküd méla atomjai,
Ó de jaj fülembe sikít a valóság,
És már nem hallom szavaid.
S ha csókod zülött-méz íze
torkollik a számba,
Már nem fordulok el,tudod kedves,
hogy könnyeim senki se lássa.
Utolszor oldom hát el
gyom-lelketektől megtikkadt csónakom,
S, hogy szívem falát tíz karommal kaparják,
Én azt többé nem hagyom.
Eredjetek, mintha világunk
röpkén villanó mosoly lett volna,
Lesz majd más hóhér
Ki szívemet csonkolja.
Tátongó rózsaszín kis űrök,
Vérző égi szentek,
Tűzben fuldokló hősi csók-csaták ,
Vagy némán mosolygó szerelmek
Ezt hagyom rátok.
Menjetek, osszátok.
Utolszor remegek értetek
Ti, Gyermekangyalok fattyai,
Némelyetek őszi ragyogását,
Más a szabadság zamatát hagyta itt.
Utolszor dalolok rólatok,
S emléketek hajamba fonom,
Lesz majd a dühöngő viharnak sötét nász-éje,
Mikor mindent...Mindet kibontom.
Így is, úgy is. De utolszor.
Elhalnak a szavak testemben,
S a tükör átkait szórja -halkan-
Hogy hittem eme szent, égi förtelemben.
Hisztéria
Nekem gyenge a szívem,
Tudod,
És nem bírom ha ujjad nyomát
az arcomon hagyod.
Vagy máshol.
Én, nem bírom, ha közel vagy.
És azt sem ha távol.
Ha a küszöbön állsz,
S nyitva a kertkapu.
Az esti tüzet,
Mi reggelre csak hamu.
Én nem bírom az aszfalt
felett lebegő szürke
Hétköznapokat,
Se a palacsintát,
A vasárnapi élet-szagokat.
A hajam befertőz az egész
Ágyat,
Ott lesz mindenhol,
Ruhádon,földön,
Szádban.
Engem gyilkolnak a világnak
méregzöld neon-
Fényei,
Gyűrötten hevernek a sarokban
Legszebb éveim.
Nem nyithatsz ki egy szekrényt,
Mert titkok vannak benne,
A kulcsot rongyos szívem
fölé rejtem.
És nem bírom,hogy
lassan elkopsz mellőlem,
Hogy mindig,
Csak mindig,
...Ennyi telik tőlem.
S én szép lassan beleplek,
a telefonodon,
éjszaka
A párnádon,
Egy kósza rúzsfolt
A cigarettádon.
És nem bírom, hogy elmész
Ahogy távoli pont leszel,
És nem bírom, hogy hozzád érhetnek,
Mással közös levegőt veszel,
Míg én némán fuldoklom
Az űrtől mit búcsúzóul hagytál,
És csak úgy...
Azon a kertkapun kisétáltál.
Én nem bírom a hiányod,
Felfal, némít, nő és tátong.
Minden kék szemben utánad kutatok,
Viselni ezt...Kevés vagyok.
Rám szabtad a szíved és én hordom
Nehezen,
S oly távoli a boldogság
A felvillanó képeken.
Én nem bírom azt,
Hogy igenis létezik Végtelen.
Lélek-zet
Mint hintalóbögöly
Az esti tejci felett,
Sóhajtva lézengtek a
konyhacsempén
almák
barackok
szőlőszemek
S mi kegyetlenül inhaláltuk
a hétköznapokat,
Nem hivalkodót, a
rántott hús
meg az ilyen elegáns-szagokat,
Jó volt a műanyagtál is.
Meg a hagyma.
Meg a' eszcájg is.
De a tonhalas konzervet csak én sirattam,
Már úgy igazán,
Olyan asszonyosan és némán,
Kegyelettel meresztette rám a szemét
Egy afféle rongyos lelkű ablaküveg-kép
S a britisszájder nyakán épp
Meghalni készültek a szavak
Sok nyomorék, kis semmi,
utolsó vacak....
A szívünkről azóta is mállik a pörkölt
Csak én voltam.
Ja, meg a hintalóbögöly
Én meztelen fekszem az Úr előtt
Én meztelen fekszem az Úr előtt,
Számra ragadt eskü darab,
Most veszem észre, mikor késő,
Üres térdhajlatokba folytak a szavak.
Rendszerint kicsordult a kádból a szerelem,
hajamból terveket fésültél,
Fejünk felett porzott a Tenger,
Lábunk alatt tajtékzott az ég.
Ma már csak vad polák utcák zengnek tőlem némán,
Te meg itt élsz a konyha padlójában,
Vagy kiömlesz vasárnap az asztalterítőre,
Akkor néha még itt vagy.
Ha gondolok esőre,
Új macskára, borra, nőre,
A világban sosem lesz rend, azt hiszem,
Mert kék halál ül lelkeinken.
Én nem tudtam adni
Tiszta csuklót,
Patyolat lelket,
Csak hideg rizses-húst,
Meg távoli szerelmet.
Kilenc hónapig rágtál
és kiköptél a didergő világnak,
Jaj szőke nyarak, vöröslő éjek...!
Tudom, hogy soha többé nem látlak.
Holttá fagytak a pillanatok,
Antik órák sóhajtoznak a falon,
Időre várnak,
Kolontos kis lelkem sziesztája,
Köztük zümmögnek a napok,
Annyira...Maradj most így.
Jó-mondtad-maradok.
És mostanság már csak mandula
van mindenhol,
Sehol egy kis napfény befőttesüvegben,
Anno a nyáron pedig raktam el,
Lehet, hogy leejtettem.
Azóta neon csöveket eszek,
Mert a szilánkosság fáj talán
úgy mint a hiányod,
Nem azért, hogy sajnálj,
Csak szívemből néha még szivárogsz.
Összevetve, minden oké,
Lassan kinőnek az új élet karmai,
Azt mondják mosolyogjak míg
vannak fogaim.
Leginkább ülök ingatag sorsom trónján,
Mint koldus Asszonyisten,
Ajkamon csókok, szitkok és vétkek,
Fölöttem Óceán porzik,
S bokámon tükröződik a szent és nemes Élet.
A NŐ
Olyan Örökkévalóan
és Végtelenül,
Csak én és én és én
Magányba falazott Mikes Kelemenné,
A világ rőzséivel hátunkon,
mátyásanyás könnyeink
tisztára mossák az urak szívét,
És mosolyunk felett elballag az idő.
Szamovár-szívünk szerelmet forral,
Aztán megint csak M vagyunk.
Magunk maradunk.
Bennünk rajcsúrozik szüntelen a Világ
Selyemruhánkba hímez a Sors
Acélszavakat.
S ha, hajnali alkonynak megszültünk pár zsarnokot,
Mezítláb sétálva elszenilizálódunk a holdfényben,
Ráncaink majd elmondják,
Ha nevünket sem tudjuk már,
És lassan de biztosan,
Kiőszül majd a lélek a testből.
De addig olyan Örökkévalóan,
Olyan Végtelenül,
Szeretve, vagy
Szeretetlenül,
Csak én, csak Ti,
Csak Ők,
Csak Mi,
Ereinkben vörös szeretet,
Ajkunkon keserű szilánkok,
Jaj, felettünk fattyúk az Istenek...
Mert mellünkből az Élet szivárog.
Bardzo, ale to bardzo prosiłbym o przetłumaczenie tych kilku wierszy.
Z góry bardzo dziękuję.
Nekem azt mondták az élet egy csoda
Hideg színű zord november,
Mikor Sorsom imigyen baktatott,
Talán ott a gond, mert ugyanis,
Szívem csak mosolygó tetszhalott.
Visszatérek mégis,
Kinek kilenc oldalon taglaltam tincseit,
Ahhoz ki korhelységre űzött,
Simítom, kitépem fürtjeit...
Hogy nyugodni nem hagysz te se...!
De kísért még lidércek száz hada,
Hová ringattam magam....?
Mert egyszer csodának láttalak.
És már más szelek fújnak,
Nyugaton szendereg a Nap,
Mindig Nyugaton, tanulj tőlem...!
Novemberben még csodának láttalak.
Hagyjatok engem hagyjatok,
Mohó bestiák, száraz kórságok,
Lennék csak öreg, lennék halott....
Lelkemre fektessetek márványlapot.
Lelkemre fektessetek fekete márványlapot.
Engem -kérlek- többé ne bántsatok.
Baktat a Sors,
Csak egy bűnös ember vagyok.
De az Isten...Az már nem ad új szívet,
Körmöm holdjába teszem majd a kincseimet.
S majd ha egyszer örökre nem bánthattok már,
Én elindulok messze a fénynek,
Hideg színű zord november lesz,
A béke örök mezejének,
Hol nem lesz más, csak ragyogás,
Hol könny nem érhet soha,
S mégis....
Nekem azt mondták, az élet egy csoda.
A Mindenem
Benne vagy az asztal szélén felejtett bon-bonban,
Ahonnan pár szem
mindig hiányzik,
Benne a májusi eső
Szelíd zuhatagában,
Melyben lelkem meztelenné ázik.
Benne a meggyfa levelei
Közt utat törő fénybe,
Benne a borosüvegek
Minden égő cseppjébe,
Lelkem,
Lelkem ódivatú pincéjébe,
Somolygó penész,
Szenvedő versek,kopott rímképletébe.
Mikor szemed sugara
Ragyogó kalitkát fon körém,
Te lebegsz előttem,ha
Pihegek Apollón ölén,
Kövér macskák hízott dorombolásában,
A tikkadt forróság tombolásában,
S egy jégkocka lassú halálában.
Ott vagy egy szerelmes minden álmában,
Egy csöves mosolytalan arcában,
Minden nyafogó,szerelmes számban...!
Befeketült lelkem
Kínos,síri csendjében,
Minden kihányt fájdalomban,
Mirigyekben és vérben,
A tömegnyomor nélküled is,
Csak vak pusztaság,
Hazamenni,hogy nem vársz rám...?
Fájó ostobaság.
Ott vagy,a színtelen,vak
világ rohanó sugárútján,
Lekapart épületek
Csupasz homlokzatán,
Beletemettelek az élet,
Minden rezgésébe,
Fék csikorgásba, kevéske aprópénzbe...,
Belefoglaltalak imákba,
Egy láthatatlan,bús szivárványba.
Mert ott vagy bent nekem,
Hol a világ óriás,örök forgása,
Mint hiányzó szívverés
Lelkemnek szent,gyönyörű morajlása.
Csak a szerelem /Avagy, hová lett Kiss Dominika?/
Tollamból már csak
Nyákos, sóhajgó szó tör elő,
Lelkem is antik kupleráj már,
Keserű vattacukor-mező.
A szívem csordultig telt mézzel.
Mi félidegen talpakra ragadt rá,
Könnyed rumbát lejtett néhol,
Volt, hogy fény-perceken át.
Kiköpködött érzések...
S valahogy, mindig beléjük sétáltam,
Enyémnek véltem azt is,
Mit kifacsart, kitekert szívekben találtam.
S most szilánkokat könnyezek.
Hullanak a régmúlt cetli-darabok,
Utóíze minden hitnek, elvnek,
Dühöngő kis vasfű-rabok....
Nejlon zacskót húztam a lelkemre,
Kivetett testvérként botorkáltam az utcán!
Csoki helyett napfényen éltem,
Csókokra festettem a szám.
Megöltem a Poétát magamba....
Helyén nyöszörgő bohóc ugrál,
Kereszten feszül szemem régi csillogása,
Jaj, mind oda van már...
Kirabolt hajléktalan vagyok, mit tagadjam....
Szegycsontomon dobol az élet,
Koldulni járok a szép szavakért,
S ölelésért az utca-szélre.
Utam volt.
S lelkem eladtam Aphrodité fehér combjáért,
ÉS a Múzsák....Ó, a Múzsák...!
Éltető, nektarin-csókjáért.
Elvetted tőlem...
Miért érdemes volt levegőt vennem,
Más karokba űztél tudatlan,
Hiszen nem tudtál....Nem akartál követni engem.
S most itt vagyunk.
De a kerék mindig forog.
Meghalni, egy csöppet minden nap.
Tényleg....Nem olyan nagy dolog.
Tejüveg-vers
A rózsaszín köd még
Az ágy fölött lebeg,
Ronggyá tépett álmok hevernek
az asztal alatt,
Mint könnyes, elvénült
Öreg szemek,
És tengernyi, elsüllyedt
papír hajó-hadak.
Eltaposott cipők
Talpába rejtve,
Hegedűk folyton
Elpattanó húrjaiba,
Egy cipős dobozba
Zárva, elfelejtve,
Egy október rekviem
Néma szólamiban.
Ott maradok a munkás kezek
Széttördelt vonalában,
Fehér lepedőbe csavart
Vánszorgó lelkeknek,
A szerelem-illatú,
Pelyhedző nyárban,
Az összes megtört,
Együgyű embernek.
A Tompa-ürességben,
Virágözön fakad,
Minden nap csak
Úrvasárnap
S az élet lerágott csont
marad,
Olcsó játék földi kutyáknak.
Szeeereeetleeek.....
Bűnön vett szó, had egyem,
Hazug a hangfoszlány,
De az én kenyerem,
Fojts mérgedbe fulladásig,
Fojts, ki voltam neked úgyse
számít...!
Jönnek szép napok,
Mikor üveg-szemem megtöri a fényt,
A kifliről lepereg a só,,
Megvajúdtam a Reményt.
Nem lesz többé ködszínű az öröm,
A sziklák lelibbennek,
És szívemet meleg tejbe ölöm.
Fehér falú ház
Fuldokoltunk
egymás leheletébe,
S láttam amint
a reggeli fény
a búzatáblába tépett,
Felsikolt a tájban
egy fehér falú ház,
Bennem nincs már több eső,
Csak néma aszály.
Csak az aszály.
Kiloptad szívem felhőit,
S lépteddel törted
be a ház ablakát,
Szürkére sirattam a
ház fehér falát.
Szürkére sirattam a falát.
S ha még lógtak bennem
torz kis rím-darabok,
Se baj, majd egyszer
Mindent kikaparok.
Egyszer mindent kikaparok.
De már nem fáj
Ha ha szilánkjaidra lépsz,
S az szívembe mélyed,
A ház fehér falába
Zúztalak téged.
Fehér falába zúztalak téged.
Bennem sejtekké ég az emlék,
Még ha fuldoklom is!
Csókolom ismét sorsom
rideg nyakát,
És feketére siratom
a ház fehér falát.
Feketére siratom a falát.
Az őrült nő teázik
S való, - suttogja
- mégiscsak meghalni volna jó,
Ha orrhegyünkről napfény csepeg is,
S fogaink közé ragad,
Egy-egy keserű cukordarab,
Nyelvünket elvágta a kicsorbult csésze,
Új ruha kell a léleknek,
De kinek van arra pénze...?
Holt utópiák áznak bennem is,
Attól lett szívem ily vörös,
Nem egyszerű helyre ültem az asztalnál,
Mert terítőm tépett. Tányérom törött.
S én aki abból a Jóból, valahogy
Mindig túl kicsit... Túl keveset kaptam.
Zongoráztak szívbillentyűimen is.
Mert azt s hagytam.
S az asztalnál jobbon ült a Büszkeség,
Balomon fetrengett Sorsom,
Közöttük kellett nekem folyton, folyton
Fuldokolnom.
Asztalon táncolva tettem esküt az egyiknek,
Míg a másikra mosolyogtam,
Megittam a Szerencse borát,
Aztán a végnek csókot dobtam.
De akinek kellett, sose ült le közénk,
Árván ringatóztam a Bizonytalanság ölén.
Majd az Unalom simogatott,
A Sors cigarettára gyújtott.
S mindegyik engem nézett.
Ne. Hagyjatok.
Unom az egészet.
Fűzzétek ki szívemet a fogságból,
Ébresszétek az Életet álmából,
Kaparjátok le az asztalra ragadt szavakat,
Hadd érezzem újra szabadnak magamat...!
Szívem fölé a Remény hajoljon, keblemre az Öröm.
Csak a Boldogságot ne adjátok nekem.
Minek...Úgyis összetöröm.
Utolszor
Meg-meg rezdülnek bennem néha
esküd méla atomjai,
Ó de jaj fülembe sikít a valóság,
És már nem hallom szavaid.
S ha csókod zülött-méz íze
torkollik a számba,
Már nem fordulok el,tudod kedves,
hogy könnyeim senki se lássa.
Utolszor oldom hát el
gyom-lelketektől megtikkadt csónakom,
S, hogy szívem falát tíz karommal kaparják,
Én azt többé nem hagyom.
Eredjetek, mintha világunk
röpkén villanó mosoly lett volna,
Lesz majd más hóhér
Ki szívemet csonkolja.
Tátongó rózsaszín kis űrök,
Vérző égi szentek,
Tűzben fuldokló hősi csók-csaták ,
Vagy némán mosolygó szerelmek
Ezt hagyom rátok.
Menjetek, osszátok.
Utolszor remegek értetek
Ti, Gyermekangyalok fattyai,
Némelyetek őszi ragyogását,
Más a szabadság zamatát hagyta itt.
Utolszor dalolok rólatok,
S emléketek hajamba fonom,
Lesz majd a dühöngő viharnak sötét nász-éje,
Mikor mindent...Mindet kibontom.
Így is, úgy is. De utolszor.
Elhalnak a szavak testemben,
S a tükör átkait szórja -halkan-
Hogy hittem eme szent, égi förtelemben.
Hisztéria
Nekem gyenge a szívem,
Tudod,
És nem bírom ha ujjad nyomát
az arcomon hagyod.
Vagy máshol.
Én, nem bírom, ha közel vagy.
És azt sem ha távol.
Ha a küszöbön állsz,
S nyitva a kertkapu.
Az esti tüzet,
Mi reggelre csak hamu.
Én nem bírom az aszfalt
felett lebegő szürke
Hétköznapokat,
Se a palacsintát,
A vasárnapi élet-szagokat.
A hajam befertőz az egész
Ágyat,
Ott lesz mindenhol,
Ruhádon,földön,
Szádban.
Engem gyilkolnak a világnak
méregzöld neon-
Fényei,
Gyűrötten hevernek a sarokban
Legszebb éveim.
Nem nyithatsz ki egy szekrényt,
Mert titkok vannak benne,
A kulcsot rongyos szívem
fölé rejtem.
És nem bírom,hogy
lassan elkopsz mellőlem,
Hogy mindig,
Csak mindig,
...Ennyi telik tőlem.
S én szép lassan beleplek,
a telefonodon,
éjszaka
A párnádon,
Egy kósza rúzsfolt
A cigarettádon.
És nem bírom, hogy elmész
Ahogy távoli pont leszel,
És nem bírom, hogy hozzád érhetnek,
Mással közös levegőt veszel,
Míg én némán fuldoklom
Az űrtől mit búcsúzóul hagytál,
És csak úgy...
Azon a kertkapun kisétáltál.
Én nem bírom a hiányod,
Felfal, némít, nő és tátong.
Minden kék szemben utánad kutatok,
Viselni ezt...Kevés vagyok.
Rám szabtad a szíved és én hordom
Nehezen,
S oly távoli a boldogság
A felvillanó képeken.
Én nem bírom azt,
Hogy igenis létezik Végtelen.
Lélek-zet
Mint hintalóbögöly
Az esti tejci felett,
Sóhajtva lézengtek a
konyhacsempén
almák
barackok
szőlőszemek
S mi kegyetlenül inhaláltuk
a hétköznapokat,
Nem hivalkodót, a
rántott hús
meg az ilyen elegáns-szagokat,
Jó volt a műanyagtál is.
Meg a hagyma.
Meg a' eszcájg is.
De a tonhalas konzervet csak én sirattam,
Már úgy igazán,
Olyan asszonyosan és némán,
Kegyelettel meresztette rám a szemét
Egy afféle rongyos lelkű ablaküveg-kép
S a britisszájder nyakán épp
Meghalni készültek a szavak
Sok nyomorék, kis semmi,
utolsó vacak....
A szívünkről azóta is mállik a pörkölt
Csak én voltam.
Ja, meg a hintalóbögöly
Én meztelen fekszem az Úr előtt
Én meztelen fekszem az Úr előtt,
Számra ragadt eskü darab,
Most veszem észre, mikor késő,
Üres térdhajlatokba folytak a szavak.
Rendszerint kicsordult a kádból a szerelem,
hajamból terveket fésültél,
Fejünk felett porzott a Tenger,
Lábunk alatt tajtékzott az ég.
Ma már csak vad polák utcák zengnek tőlem némán,
Te meg itt élsz a konyha padlójában,
Vagy kiömlesz vasárnap az asztalterítőre,
Akkor néha még itt vagy.
Ha gondolok esőre,
Új macskára, borra, nőre,
A világban sosem lesz rend, azt hiszem,
Mert kék halál ül lelkeinken.
Én nem tudtam adni
Tiszta csuklót,
Patyolat lelket,
Csak hideg rizses-húst,
Meg távoli szerelmet.
Kilenc hónapig rágtál
és kiköptél a didergő világnak,
Jaj szőke nyarak, vöröslő éjek...!
Tudom, hogy soha többé nem látlak.
Holttá fagytak a pillanatok,
Antik órák sóhajtoznak a falon,
Időre várnak,
Kolontos kis lelkem sziesztája,
Köztük zümmögnek a napok,
Annyira...Maradj most így.
Jó-mondtad-maradok.
És mostanság már csak mandula
van mindenhol,
Sehol egy kis napfény befőttesüvegben,
Anno a nyáron pedig raktam el,
Lehet, hogy leejtettem.
Azóta neon csöveket eszek,
Mert a szilánkosság fáj talán
úgy mint a hiányod,
Nem azért, hogy sajnálj,
Csak szívemből néha még szivárogsz.
Összevetve, minden oké,
Lassan kinőnek az új élet karmai,
Azt mondják mosolyogjak míg
vannak fogaim.
Leginkább ülök ingatag sorsom trónján,
Mint koldus Asszonyisten,
Ajkamon csókok, szitkok és vétkek,
Fölöttem Óceán porzik,
S bokámon tükröződik a szent és nemes Élet.
A NŐ
Olyan Örökkévalóan
és Végtelenül,
Csak én és én és én
Magányba falazott Mikes Kelemenné,
A világ rőzséivel hátunkon,
mátyásanyás könnyeink
tisztára mossák az urak szívét,
És mosolyunk felett elballag az idő.
Szamovár-szívünk szerelmet forral,
Aztán megint csak M vagyunk.
Magunk maradunk.
Bennünk rajcsúrozik szüntelen a Világ
Selyemruhánkba hímez a Sors
Acélszavakat.
S ha, hajnali alkonynak megszültünk pár zsarnokot,
Mezítláb sétálva elszenilizálódunk a holdfényben,
Ráncaink majd elmondják,
Ha nevünket sem tudjuk már,
És lassan de biztosan,
Kiőszül majd a lélek a testből.
De addig olyan Örökkévalóan,
Olyan Végtelenül,
Szeretve, vagy
Szeretetlenül,
Csak én, csak Ti,
Csak Ők,
Csak Mi,
Ereinkben vörös szeretet,
Ajkunkon keserű szilánkok,
Jaj, felettünk fattyúk az Istenek...
Mert mellünkből az Élet szivárog.